ötszáznyolcvanhetedik

2013.01.15. 20:59

az ötszáznyolcvanhetedikkel ezennel elbúcsúzom ettől a blogtól, végül nem kerek szám lett a vége. :)

sok sok szervezkedés, intézkedés meg némi idegeskedés után szép lassan minden elintéződik és a helyére kerül. hajnalban indulás, holnap ilyenkor már túl leszek az első londoni napomon. drukkoljatok, hogy a reptéren is 30 kilónak mérjék a csomagomat, és hogy ne legyen semmi zűr útközben (bár valahogy ettől az utóbbitól egy cseppet sem tartok). cross your fingers for me! :)

londoni kis életemről itt olvashattok majd a továbbiakban.

ötszáznyolcvanhatodik

2013.01.08. 22:06

hiányozni fog ez a megtépázott magányos fa itt a sarokban...

ötszáznyolcvanötödik

2013.01.07. 16:30

kezd egy kicsit minden a helyére rázódni. leginkább a kis fejemben. próbálok rendet rakni benne, hogy ne egy nagy katyvasszal menjek ki, hanem nyugodtan és kiegyensúlyozottan, megválaszolatlan kérdések és problémák nélkül, és egész jól megy. persze kérdőjelek mindig lesznek, és szar dolgok is, de jók is, és ez sokkal fontosabb. 

ötszáznyolcvannegyedik

2013.01.03. 17:54

kész az új blog. másfél hét és útjára indul.

ötszáznyolcvanharmadik

2013.01.02. 00:16

akkor foglaljuk össze mi volt tavaly: szakítás, szenvedés, kicsi életem helyrepofozása, gy ügynök, albania open, szakítás, szenvedés, kicsi életem helyrepofozása, orfű, szenvedés, helyrepofozás, macedónia, szenvedés, helyrepofozás, gazolás az életemben és a kapcsolataimban, londoni terv megszületése, felmondás, költözés, kórház, műtét, gy ügynök újra, pszichológus és egy nagyon furcsa év vége. iszonyú fárasztó volt, még mindig az, és persze van ennél lejjebb is, de már ne legyen, most már legyen jó, legyen london szuper, és éljük valahogy ezt túl gy ügynökkel, és legyenek közös terveink, és haladjon valami szuper felé az életem végre. és mindannyiótoké, ezt kívánom. 

ötszáznyolcvankettedik

2012.12.22. 22:30

szarul vagyok. pocsékul. ez életem legszarabb karácsonya, pedig még el se jött. azt nem mondom, hogy ezek életem legszarabb napjai, mert minimum ugyanilyen szarok már százával voltak. de attól még most pocsékul vagyok.

összevesztem apával, életemben talán először, persze úgy csinálunk mintha semmi nem történt volna, de attól még mindketten tudjuk, hogy történt és valami megtört, és mégse tudunk beszélni róla. összevesztem anyával is, bár ez annyira nem meglepő mint az apás összeveszés. de attól még szar, ugyanannyira csak másképp. reméltem, hogy majd ő is kicsit normálisabb lesz és én is kicsit türelmesebb és rugalmasabb vele kapcsolatban, de vele ilyet nem lehet, rátelepszik az életemre és megfojt, már egy itthon töltött nap után, és nekem még két hetet ki kell bírnom vele. addig felvágom az ereimet, komolyan.

és iszonyú magányos vagyok, és egy nagy nullának érzem magam, párkapcsolat ide vagy oda, mert ez életem legnehezebb párkapcsolata. a legizgalmasabb és valahol a legjobb is egyben, de a legnehezebb is, amitől rendszeresen kiborulok. és kiborulok london miatt is, és már nem is akarom ezt az egészet, már semmit nem akarok, csak elbújni egy erdő mélyén egyedül, ahol mindenki békénhagy, és én egyedül lehetek a magányommal és a fájdalmammal, és persze közben nem is erre vágyom, hanem egy meleg kuckóra, ahol csak én vagyok és ő, és ahol átölel és azt mondja, hogy ne sírjak mert szeret, és együtt bármire képesek vagyunk, és addig simogatja a hülye fejemet, amíg meg nem nyugszom és el nem hiszem... de ilyen nincs, és talán nem is lesz soha...

 

ötszáznyolcvanegyedik

2012.11.25. 23:43

tegnap éjjel meghalt az unokatestvérem. amikor fiatalok voltunk sokat voltunk együtt. aztán jött a felnőtt élet, és másfele vitt az utunk, de azért mindig tudtunk egymásról, néha beszéltünk is, és karácsonykor mindig találkoztunk. amikor kölcsönkértem a biciklitartót, akkor is ugyanúgy beszélgettünk és nevettünk, mintha el sem telt volna sok év, amióta nem jártunk össze, és az a biciklitartó még mindig nálam van, és pár hete jutott eszembe, hogy valamikor visszaviszem nekik, de neki már nem fog kelleni többet. fel se lehet ezt fogni igazán. harminc éves volt, a kisfia két éves. pár napja volt egy epilepsziás rohama, és többet nem ébredt fel. fel se lehet fogni... és hogy lehet ezt elmagyarázni egy két éves kisgyereknek, hogy anyu nem jön haza többet? és hogy lehet ezt férjként ép ésszel túlélni, úgy, hogy nem omolhatsz össze, mert fel kell nevelned azt a gyereket? és hogy lehet ezt anyaként és apaként feldolgozni, hogy elveszítetted a gyereked, a kislányod? ezt sehogy nem lehet, ebbe bele lehet őrülni, és az ember lánya nem tud segíteni, mert senki nem tud segíteni... 

ötszáznyolcvanadik

2012.11.23. 00:14

olyan nehéz ez az élet nevű játék... olyan rohadtul nehéz, hogy néha nincs is kedvem játszani...

ötszázhetvenkilencedik

2012.11.10. 22:58

túl vagyok két pszichonénis órán, már a második sírósra sikerült, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljutunk idáig. :) nagyon kemény volt eddig mindkét alkalom, de tudom, hogy nagyon sokat fog segíteni. viszont már ennyi idő után is kiderült, hogy egy két lábon járó önbizalomhiány vagyok.

 

ötszázhetvennyolcadik

2012.11.04. 23:51

holnap lesz az első "órám" a pszichonénivel, én nagyon lelkes, bizakodó és kíváncsi vagyok, állítólag ez első lépésnek már nagyon jó. másodiknak meg tűnjön el az ekcémám, mert megint tele vagyok vele, és az aloe verától csak csillapodik, de nem múlik el, most anya elcipelt a barátnőjétől egy bioptron lámpát, ami majd minden nyavalyámat elmulasztja állítólag, de én azért mégiscsak a pszichonéniben és a bőrgyógyászban bízok leginkább.

aztán szép lassan jönnek majd az elintéznivalók. a nőgyógyászon már ugye akarva-akaratlanul is túlvagyok, jön a bőrdoki meg a fogdoki. aztán tb ügyintézés, banki kérdések tisztázása, és igazából ezeken kívül már csak egy-két beszereznivaló van, mint például bőrönd, meg kiszanálni a maradék cuccaimat és kiköltöztetni anyához. bár a beszereznivalók nagy részét valószínűleg kiadom karácsonyi listában a családnak, legszívesebben megmondanám nekik, hogy ne vegyenek semmit, de tudom, hogy úgyse bírják ki, és akkor már inkább olyanra költsék a pénzüket, ami tényleg kell, mint valami baromságra, amit aztán ki se viszek magammal. szóval hipp-hopp itt a kari meg az új év, lezavarunk majd egy januári búcsúztatót még az indulás előtt, aztán irány anglia!

eddig standokban mértem még az időt, ti. hogy hányszor kell még  hó végén hajnalban zárás után lestandolnom az egyik helyet, és másnap nyitás előtt a másikat. hát eljött az idő, amikor már csak EGY stand vár még rám. iszonyúan repül az idő, de most komolyan.  és egyre gyakrabban álmodok a kinti élettel, általában azt, hogy minden idegen (a legutóbbiban pl. london helyett montréalban róttam a vadidegen utcákat) és eltévedek, de aztán valahogy mindig megkerülök.

már nagyon mehetnékem van... persze gy ügynök miatt az utóbbi hetekben kicsit elbizonytalanodtam, mert nekünk itt kapcsolatot kéne építeni ezerrel, de akármilyen szörnyen hangzik is, én egyszer már megfogadtam, hogy pasi miatt többet nem maradok, ha nekünk egymás mellett a helyünk, akkor meg fogjuk oldani, akármi is vár ránk (igen, naiv, idealista és romantikus vagyok, de nem vagyok hajlandó másmilyen lenni, különben ha már ebben sem hihetek, akkor mégis miben?), és különben is, maximum hazajövök ha úgy döntünk. de nekem most el kell innen mennem és tudom, hogy megbánnám, ha maradnék.

 

ötszázhetvenhetedik

2012.10.19. 23:27

jó, hát végül is én hívtalak ki párbajra, akkor meg mit pattogok. szóval tegyük tisztába: még visszaküldhetsz akárhányszor a kórházba, én akkor is fel fogok állni. kitalálhatsz mindenféle betegséget nekem, én akkor is fel fogok állni. adhatsz akárhány pofont, akkor is fel fogok állni. eddig se tudtál leteríteni, ezután se fogsz tudni. én szóltam. 

ötszázhetvenhatodik

2012.10.14. 01:34

furcsa dolog ez az élet nevű játék. hogy soha semmi nem megy simán. hogy valami mindig bonyolult és nehéz. de közben csodálatos is egyben, pont ezért. jelenleg egy bazi nagy kérdőjel az életem. hogy mi lesz majd januártól. hogy mi lesz kint, lesz-e munkám, és olyan lakásunk lenkével, amilyet szeretnénk, és imádni fogom-e a londoni kis életemet. lenke imádja, boldog és biztonságban érzi magát. és én nem tudom, hogy mit szeretnék. hogy szeretném-e én is ezt. mert januártól lesz távkapcsolatosdi gy ügynökkel, és mi van ha én imádni fogok kint lenni, de ő meg nem akar majd új életet ott. vagy először akar majd, de aztán kint rájön, hogy mégsem. mi van ha nem ugyanott leszünk boldogok. persze igazából ezekre mind tudom a választ. és azt is, hogy nem így lesz. úgy lesz, hogy majd minden jól alakul, akárhol is legyen az, itthon vagy londonban, vagy akárhol. de a félelmeinket is meg kell élni, és a félelmeimmel együtt vagyok most nagyon boldog, és hihetetlen erő és energia van bennem, és igenis várom a feladatokat, amiket majd elém állít az élet, mert tudom, hogy meg fogom tudni oldani őket, és helyt tudok állni. szóval gyerünk élet, mutasd meg mit tudsz, mert én is megmutatom ám, hogy én mit tudok!

    

ötszázhetvenötödik

2012.10.12. 01:09

gy ügynök pluszegyfője lettem :)

ötszázhetvennegyedik

2012.09.26. 10:41

cirka két hét után már tudok:

- kinyújtott lábbal a hátamon feküdni

- az oldalamon aludni

- tüsszenteni és köhögni anélkül, hogy közben bepisilnék a fájdalomtól

- lépcsőn fel-és lemenni

- felülni hasizomból

- kiegyenesedve járni

apró örömök. :)

tegnap felültem egy biciklire próbaképp, de leszállni már nem tudtam róla, csak segítséggel és furcsa pózban, azt hiszem ezt még nem kell erőltetni. :)

ötszázhetvenharmadik

2012.09.18. 20:02

07.00 megérkezik a fájdalom. amikor már annyira fáj, hogy majdnem elhányom magam, lemászom valahogy a      galériáról.

07.30 fél órát üvöltözöm kínomban a lakás különböző pontjain. miután mindkét fájdalomcsillapítót öt másodpercen belül hányom ki, rájövök, ez nem fog magától elmúlni. kihívom a mentőket.

08.30 megérkeznek a mentők. megkérdezik van-e nekem hányinger elleni gyógyszerem, amit beadhatnak nekem. nincs. lemászunk a negyedikről.

09.00 megérkezünk a kórházhoz, ahova valamiért nem engedik be a mentőautót. megállunk az utcán. hoznak egy kerekesszéket, ami csurom víz lesz a szakadó esőben. beleültetnek, és egy szál pizsamában betolnak a még mindig szakadó esőben. 

09.15 baleseti sebészet (vagy mi) sürgősségi betegfelvétel, végre kapok valami cuccot, amitől már nem annyira szar a világ. vakbélgyanú.

09.30 várakozás, röntgen.

10.00 várakozás, ultrahang. valami nem oké, nem biztos, hogy vakbél.

10.30 balseb sbo újra, leültetnek a folyosón. várakozás. 

11.00 egy barátunk leküldi az éppen ott ügyelő barátját, hogy nézzen rám. újdonsült ismerős doki (dr.G) megkérdezi a nővéreket, hogy ugyan miért a folyosón ücsörgök pizsamában, vakbélgyanúval?? lefektetnek, rámcseszik az ajtót és a klímát. alvás.

13.00 újabb ultrahang.

13.30 nőgyógyászat. valami még mindig nem oké, konzultálnak.

14.00 a betegkísérő nem jön. nem baj, visszavisz a balsebre az sbo-ra a nődoki. a nővér megköszöni, de hozzáteszi, hogy lejöhettem volna a saját lábamon is. anyád. húzzak a korábbi ágyba várakozni. még mindig tolják a klímát. alvás.

15.30 felvisznek a sebészetre, állítólag ott fogok tanyázni egy darabig. ráz a hideg, magamra húzom a kapucnit. betolnak az ágyamhoz. lefekszem. takaró nincs. alvás.

16.15 jön a nővér megmérni a többiek lázát, kérek egy takarót. lecsesz egyet az ágy végére, és hozzáteszi, hogy szégyelljem magam, hogy az anyukám nem tanította meg nekem, hogy ha bemegyek valahova illik levenni a kapucnit a fejemről. anyád. alvás.

17.00 dr.G meglátogat, tűz forró vagyok, kérdezi a nővért, hogy miért nem mértek lázat? mértek volna, de én épp nem voltam a szobában. anyád. 38.2. 

18.00 jön a sebész, nem jutnak semmire az ultrahanggal és a laborral, megnéznék laparoszkópiával, hogy mi van, nehogy félrekezeljenek és nagyobb baj legyen. oké. egy órán belül műtét. 

19.00 elvisznek. anya bőg. én is bőgök.

19.30 műtő. még mindig bőgök, nem bírom abbahagyni. altatósnéni simogatja az arcom. vegyek nagy levegőt. elalszom. 

21.30 hangok: kivették a vakbelem és az egyik petefészkem. bőgök. sötétség. hangok: dr.G hangja, nem értem, de ott van anya is. mondom neki, hogy mi a stájsz, közben bőgök. sötétség.

03.00 rohadtul fáj. megtalálom a nővércsengőt. kapok valami cuccot, amitől kevésbé. pisilni kell. kimehetek? frászt, elájulnék útközben, ágytál. na persze, hogy én az ágyban... kizárt dolog. alvás.

04.30 lázmérés, vérnyomásmérés. benézek a takaró alá. bazi nagy kötés. jézusom, mi lehet alatta. fáj.

08.00 nagyvizit. doki elmondja mi történt, felfogom. kipukkadt egy vérrel telt ciszta az egyik petefészekben és kilukasztotta azt. a benne lévő cucc bekerült a hasüregbe, amitől begyulladt a vakbelem. ezért kellett kivenni és ha már ott jártak kivették a vakbelem is. de most már minden oké. innentől már minden perccel csak jobb lesz, ne féljek. nem félek. csak kivagyok, mint a liba.

ötszázhetvenkettedik

2012.09.10. 18:16

hétvégén volt az első olyan verseny, amire nem apával mentem. nagyon furcsa volt, és esténként kicsit el is szontyolodtam, hogy januártól ez lesz, és picit el is bizonytalanodtam, de persze hozzá fogok szokni. remélem. 

ötszázhetvenegyedik

2012.08.18. 22:12

megvan a jegy...

ötszázhetvenedik

2012.08.11. 01:38

akkor jöjjenek a miértek. 

az az érdekes, hogy már mindegyik ok megvolt réges rég külön-külön, de eddig sosem állt össze egy nagy egésszé. meg az is, hogy az összeállás és a döntés nagyon hirtelen született meg, egy beszélgetés során alig másfél hónapja.

az egyik ok a repülés helyzete jelenleg magyarországon. sokszor panaszkodtam már itt is, hogy mennyire ellehetetlenítik a siklóernyősök helyzetét a hatóságok, ez sajnos egyelőre nincs változóban, sőt... a családból ketten is perben állnak a légügyi hatósággal, miközben a magyar válogatott keret tagjai vagyunk basszus. és sajnos a siklóernyősök között is óriási a széthúzás, ez valami magyar átok vagy habitus, hogy képtelenek vagyunk együtt kiállni magunkért. nem is megyek bele, mert felesleges, a lényeg, hogy nincs támogatás csak ellehetetlenítés, büntetés, üldözés, fröcsögés, már alig van hegy, amin repülhetünk, az is szegénykém mekkora már... 

a következő a nagy büdös helyzet az országban. a gazdasági. aminek a hatását mindenki érzi a bőrén. és sajnos van egy olyan társadalmi réteg (amibe én is beletartozom), ami mindig is érezte, akármi is volt, és mindig is fogja akármi is lesz. sajnos nem nagyon hiszem, hogy belátható időn belül jobban keressek, vagy ugyanennyiért kevesebbet dolgozzam (ami kábé ugyanaz), hogy jussak valamire és ne csak hónapról hónapra éljek. persze változtathatnék én is az életemen, hogy tudjak mondjuk félretenni, de ha jelentős összeget szeretnék félretenni (ahogy az utazás miatt fogok is), akkor keményen össze kell húzni a nadrágszíjat, ami pár hónapig oké, de nem így szeretnék élni még x évig.  

a harmadik a munka. ami erősen összefügg az előző ponttal ugyebár. végre találtam egy olyan helyet, ahol igazán jól, nagyon jól éreztem magam, ahol csodálatos emberekkel dolgozom együtt, ahol megbecsülnek és szeretnek, ahol megláttak bennem olyan lehetőségeket, amiket korábban senki. olyan munkával, amit imádtam csinálni. tényleg. aztán valami történt. nem tudom pontosan mikor és mi. de tény, hogy rengeteget dolgozom, hogy meglegyen a havi betevő, és nem azért, mert a főnökeim közben milliókat aprítanak a tejbe, ez a legdurvább. hanem mert ennyit tudnak fizetni és kész, többet nem. szóval valami történt, amitől megtörtem és iszonyúan elfáradtam. már nem okoz örömet a napi munka, elegem lett abból, hogy tizennégy órákat dolgozom egyhuzamban, hogy el se tudom végezni az összes munkám, mert vagy időm nincs már rá, vagy energiám. idegesítenek a vendégek, és nem azért, mert hülyék, hanem azért, mert belefásultam, és tényleg: rohadtul fáradt vagyok. el se tudom mondani mennyire...

szóval ez van. és tudom, hogy külföldön sincs kolbászból a kerítés, az embernek mindenhol meg kell dolgoznia a pénzéért, de rengeteg ismerősöm és barátom van a világ különböző pontjain, és kivétel nélkül mindenki jobban és kényelmesebben él, akárhol is legyen az. és azt is tudom, hogy vannak az enyémnél sokkal rosszabb sorsok, és örülnöm kéne, hogy egyáltalán van munkám, jó munkám jó helyen, de azt gondolom, hogy ha van lehetőségem változtatni, akkor miért ne tenném? 

és az utolsó pont: élni szeretnék. úgy igazán. kipróbálni magam teljesen új helyzetekben, teljesen új környezetben. nyelveket szeretnék tanulni, új emberekkel találkozni, máshol élni, megnézni, hogy milyen az élet máshol, és én ott mire vagyok képes. világot szeretnék látni. nem turistaként. idegen országban élő emberként.  ha majd anglia, london nem jön be, akkor továbbmegyek.  

igazából nekem már többször volt a fél lábam külföldön, de aztán valahogy a bátorság sosem volt meg. hát most megvan. iszonyúan fog hiányozni innen minden. a kávézó, a barátaim, a családom, a macsekok, talán még a kis megszokott életem is. de kis megszokott élet lesz ott is, akárhol is leszek. macsekok egy darabig nem valószínű, de nekik lesz egy sokkal izgalmasabb életük vidéken, jó helyen, jó embereknél. a kávézó meglesz, amikor hazajövök, és a barátaim és a családom is. és szuperjó lesz, tudom.  

ötszázhatvankilencedik

2012.08.01. 22:51

kedves mindenki, aki néha erre jár!

szeretnélek értesíteni róla benneteket, hogy januártól új blogot indítok majd előreláthatólag, ezt pedig befejezem, mert ezzel az évvel az életem egy fejezete is lezárul. távolinak tűnik még, de az utóbbi évek tapasztalatai alapján ez az öt hónap úgy el fog rohanni, mint a huzat, ezért is szólok jó előre. és hogy miben lesz a nagy változás? leginkább   mindenben, ugyanis elhagyom az országot. már többé-kevésbé fixen megvan hogy hova megyek, remélhetőleg addig már elkezd alakulni az is, hogy mit fogok csinálni. a jelenlegi helyzet alapján az úticél london lesz, a többit pedig majd meglátjuk. 

hát ez a nagy hír. én nagyon boldog és rettentő izgatott vagyok (és mellékesen megjegyzem, hogy közben totál be is vagyok szarva persze). :)

ötszázhatvannyolcadik

2012.08.01. 14:47

elfelejtettem megírni, hogy mi volt a versenyen. hát az volt, hogy az első napokban életem eddigi legjobb formáját hoztam, folyamatosan az első háromban voltam, három nap után női első. aztán azt hiszem összeroppantam. kis versenyeken eddig is mindig jó helyezéseim voltak, de eb-n és vb-n mindig pocsék voltam valamiért, kullogtam a sor végén. ez volt az első alkalom, hogy jól (mit jól, nagyon jól) teljesítettem, és ettől totál kivoltam, hogy akár dobogós is lehetek a végére. végülis ez a cél, ezért csinálom az egészet, egy eb vagy vb győzelemért, de eddig ez mindig csak szép és távoli álom volt, és most elkezdett valósággá válni, és én nem tudtam vele mit kezdeni. agyon stresszeltem magam, emiatt nem tudtam koncentrálni a startnál, elestem, bevertem a bokám a sziklákba. utána elvesztettem az egyensúlyom a célban, amivel elúszott a dobogó, és utána már teljesen szétestem. újból elestem, újból odavertem a bokám és a térdemet is csúnyán, még mindig nem épült fel tökéletesen. 

viszont most már tudom, hogy egyszer nagyon jó leszek, és egyszer meglesz az az eb vagy vb győzelem, talán nem is olyan soká. a szerbek legjobb pilótája is azzal vigasztalt, hogy régóta versenyzünk együtt, ismer már, látja hogyan fejlődöm és higyjem el neki, hamarosan nagyon jó pilóta lesz belőlem. hát én boldogan elhiszem, és mindent meg is fogok tenni érte.  

ötszázhatvanhetedik

2012.06.18. 19:03

hány pont jár a szánalmassági skálán azért, amikor az ember napját csak az dobja fel, hogy a terhességi tesztje negatív lett?

én nem tudom hogyan kerültem megint oda, ahol vagyok... pontosabban tudom, csak azt nem tudom miért nem vagyok képes kivakarni magam belőle. minden alkalommal, amikor azt hiszem, hogy most már kicsit jobban vagyok, történik valami, vagy eszembe jut valami, amitől visszakerülök ugyanoda. és mindamellett, hogy pocsékul érzem magam még türelmetlen, kedvetlen, fáradékony és ki tudja még mi vagyok. idegesítenek a vendégek, a családom, minden. és nem akarok ilyen lenni, de nem megy másképp. semmi mást nem akarok, csak aludni, aludni addig, amíg jobb nem lesz, és arra felkelni, hogy már nincs bennem az a maró fájdalom, az a rengeteg kérdés, az a borzasztó nagy szomorúság és csalódottság. arra, hogy újra szépnek tudom látni a világot. 

ötszázhatvanhatodik

2012.04.01. 14:44

találtam a gépemen néhány régebbi képet, és miközben nézegettem őket, rájöttem, hogy anno az egyik költözésnél nem csak a fényképeimet és a dédnagymamám horgolt kendőjét lopták el, hanem nagyjából minden gyerekkori kézzelfogható emlékemet: a kispokrócomat, a falvédőt, ami gyerekkoromban a nagymamámnál volt az ágy mellett, ahol mindig aludtam, a vázát, amit apától kaptam egyik születésnapomra... megszakad a szívem. tudom, hogy ezek csak tárgyak, de nekem nagyon fontosak voltak. ezek pont azok a tárgyak, amik senki másnak nem érték, csak nekem, valószínűleg mindegyik egy kukában kötött ki. szörnyű belegondolni. szinte semmi tárgyi emlék nem maradt a gyerekkoromból.

ötszázhatvanötödik

2012.01.17. 19:35

vége. határozottan. levontam a következtetéseket és tanulságokat és megtanulnivalókat, és valószínűleg még többet is fogok. valószínűleg nincs igazam azzal, hogy alkalmatlan vagyok párkapcsolatosdit játszani, csak valószínűleg még nagyon az elején elcsesztük, és nem jó dolgokat hoztunk ki egymásból. valószínűleg. 

sajnos csúnya vége lett, és én nem akartam ezt. azt hiszem egyikünk sem akarta. így viszont egy szempillantás alatt elmúlt és eltűnt a szerelem. ez egyrészről megkönnyíti a továbblépést, másrészről szörnyű dolog, és ha választhatnék inkább szenvednék, amíg elmúlik a szerelem, csak ne tartanánk itt. 

mindenesetre továbbmegyek felemelt fejjel, tele vagyok tervekkel és álmokkal, és igenis boldog leszek, és igenis jól fogom érezni magam a bőrömben, és igenis lesz majd valaki, akivel csodálatos dolgokat hozunk majd ki egymásból és hepiend lesz a vége. csakazértis.

ötszázhatvannegyedik

2012.01.01. 16:30

azt hiszem alkalmatlan vagyok a párkapcsolatokra. kéne mindenkinek egy olyan kiskönyv, mint az egészségügyi, amibe az orvos évente belepecsételné, hogy valaki alkalmas-e együtt élni egy másik emberrel vagy nem. így senki nem árulna zsákbamacskát, csak megmutatnák egymásnak az emberek, amikor találkoznak. én mostantól közhírré tétetem, hogy alkalmatlan vagyok. 

 

ötszázhatvanharmadik

2011.08.29. 00:26

a vb egy nagy kalap szar volt. minden az volt: a felkészültségünk, az időjárás, a szervezés. majdnem végig esett az eső, a szervezők erre egyáltalán nem készültek fel, nem volt egy közös helyiség, ahol egyrészt szárazon lehettünk volna, másrészt együtt lehetett volna a mezőny, a starthelyre csesztek kitenni bulót, és amikor ezt szóvátettük, akkor képesek voltak azt válaszolni, hogy az úgysem mutatja a valóságos szélirányt... de persze mit várunk egy olyan rendezőségtől, akik képesek azt magyarázni a versenyzőknek, hogy vizes ernyővel repülni nem is olyan veszélyes... és még sorolhatnám, de azt hiszem nem is akarok erre az egy hétre emlékezni, sokáig morogtam miatta, mert az ablakon kidobott egy hét volt, semmit nem ért az egész, és még csehországból se láttunk semmit. még panaszt is akartam tenni a nemzetközi repülőszövetségnél, de most már inkább csak el akarom felejteni az egészet. szerencsére ezen kívül az összes verseny, amin eddig megfordultam csodás hangulatban telt, ez az egy szar volt, igaz, hogy vébé, de hát akkor sem olyan rossz az arány. majd a következők megint szuperjók lesznek. 

közben eltelt a sziget is, majdnem nélkülem, de végül egy napra kijutottam. nagyon furcsa volt, hogy nem végig vagyok kint (még sosem voltam kint nem egy hétig), hogy nem dolgozom, és hogy nincs dalmát. 

elolvastam egy könyvet az everest megmászásáról, és totál készen vagyok tőle. én meg akarom mászni az everestet! jó, nyilván sosem fogom, hacsak nem leszek milliomos, de nagyon sok mindent elindított bennem ez a kezdő gondolat. nem tudom az életvitelem mennyire alkalmas rá, vagy mennyire átalakítható ahhoz, hogy repüljek is a szabadidőmben, szórakozzak is, edzzek és túrázzak is mondjuk. és most nem arra a túrázásra gondolok, amikor az ember felkirándul a kőhegyre, hanem arra, amikor fokozatosan nehezíti az ember a terepet, és kicsit közelít a hegymászáshoz. én fel akarok menni a mont blancra, hágóvassal és jégcsákánnyal akarok kínlódni valahol, akárhol, feszegetni akarom a saját határaimat! és totál ki vagyok akadva azon, hogy nem jutottam el hamarabb idáig, persze még így is rengeteg lehetőség áll előttem. ismeritek ezt a csajt? én is csak tegnap olvastam róla először, amikor videókat néztem az everestre feljutókról, de totál készen vagyok tőle, én ő akarok lenni, elképesztő, hogy egyes emberekben mennyi energia és öntudat van, és egyesekben mennyire nincs semmi. csak remélni tudom, hogy én közelebb állok az előbbihez, mint az utóbbihoz, és hogy találok magamban annyi kitartást, hogy mostantól csak előre és felfelé nézzek.