hétvégén gyönyörű idő volt, repülésre fantasztikus lett volna, mégis vaciláltam, hogy menjek-e vagy ne. végül úgy döntöttem, hogy nem megyek.

cirka négy és fél éve siklóernyőzöm, és szinte mindig próbáltam megfontolt és óvatos lenni a levegőben, a döntéseimben, mert meggyőződésem, hogy a siklóernyős balesetek nagyon nagy százaléka abból adódik, hogy a pilóta nem ismeri vagy túlbecsüli a saját képzettségét, tudását, korlátait, és bevállal olyan dolgokat, amiket nem kéne. én talán kicsit túlzásba is viszem az óvatosságot, de így érzem biztonságban magam. talán ennek köszönhetően, talán nem, de amióta repülök egyetlen egyszer volt egy kicsit komolyabb balesetem, ráadásul az sem (teljesen) az én hibámból történt.

igyekszem mindig felmérni, hogy milyen az idő, milyen az aktuális gyakorlatom, és a kettő hogyan viszonyul egymáshoz. most éppen az az alaphelyzet, hogy a tavalyi szezonban nagyon keveset tudtam repülni a diploma miatt, és kb. fél éve szinte egyáltalán nem repültem. ilyenkor ki szoktunk menni gyakorolni kisebb dombokra, hogy újra a kezünkben legyenek a mozdulatok, hogy begyakoroljuk az ernyő reakcióit. mi csak úgy hívjuk, hogy "kutyázás". :) az utóbbi fél évben még erre se volt időm (meg hát tél volt ugyebár), úgyhogy most kicsit vissza kell szoknom a levegőbe.

ha kiesik egy kis idő, és nem kutyázni megyek ki, hanem rögtön repülni magasabb hegyre, akkor pedig szeretem, ha van körülöttem ismerős, mert már csak a jelenlétüktől jobban érzem magam. általában van nálunk rádió, így ha bármi történik, tudunk egymásnak jelezni, segíteni, akár a levegőben is. apáék viszont most külföldön voltak, így csak egyedül tudtam volna menni hétvégén. tavasszal a termikek még szűkek, lökdösősek, amit minden tavasszal újra  meg kell szoknom. hogy ez  mit jelent?

a termik nagyjából így néz ki:

a nap elkezdi melegíteni a földet, és egy idő után a hőmérsékletkülönbség miatt a földről meleg levegő "oszlopok" vagy "buborékok" szakadnak el. ezekben körözve emelkedünk fel. nyáron a termikek általában szélesebbek, egyenletesebbek. ilyenkor tavasszal viszont még rugdosósak, nehezebb bennük maradni. ez  egyrészt nem túl kényelmes, másrészt mivel a termik belsejében feláramlás van (ebben emelkedünk ugyebár fel) mellette pedig leáramlás, ezért ha kiesünk belőle, akkor becsukódhat az ernyő, ami nem olyan vészes, mint amilyennek hangzik, ráadásul a tanfolyamokon megtanulja az ember kezelni az ilyen helyzeteket. de ha nincs gyakorlat, akkor nyilván lassabban reagál az ember, nem annyira automatikus minden mozdulat stb.

na ezért döntöttem úgy, hogy hétvégén egyedül nem megyek el repülni. apa kérdezte, amikor hazaértek, hogy miért nem mentem. elmagyaráztam. azt mondta jó döntést hoztam, és ennél nagyobb dícséret nem kell. :)