x
2008.07.19. 00:00
Cirka két hónapja már megírtam egy nagyon hasonló levelet. De sajnos ezt megírni ettől még cseppet sem könnyebb. Te is két éve léptél tovább tőlünk, mint ahogy Gábor is. Pont ma két éve... Talán most együtt figyeltek minket valahonnan...
Soha nem fogom megérteni a döntésedet. Tudnod kellett volna, hogy 300 m alatt nem szabad belekezdeni semmilyen manőverbe. Ezen a túrán meg különösképpen nem, hiszen az elején elmondta Tasi, hogy nem tudunk figyelni egymásra, nincs mindenkinél rádió. De hát amúgy is két héttel később mentél volna biztonságtechnikára. Nem tudom mi történt veled vagy az ernyőddel, de azt is tudnod kellett volna, hogy ha beragad spirálban, akkor a te ernyődet a másik oldalra terhelve és ellentétes fékre vagy mindkettőre rápumpálva ki kellett volna tudnod szedni. Nem voltál egy ájulós vagy pánikolós típus, így azt el se tudom képzelni, hogy emiatt történt a baleseted.
Mérges vagyok Danira, mert ha akkor még egy kicsit odafigyel a leszálló pilótákra, észrevehette volna mit csinálsz, és tudott volna segíteni neked rádión. Mérges vagyok magamra, mert én is észrevehettelek volna, és szólhattam volna neki. És mérges vagyok mindenkire, aki ugyanúgy, ahogy én sem, nem figyelt és nem vett észre. Mert megmenthettük volna az életedet. Mérges vagyok Rád is, mert ahogy Gábor halála, a Tied is értelmetlen. És mérges vagyok azért az egy óráért, amíg végignéztem, ahogy próbálnak újraéleszteni, ahogy üvöltöm magamban, hogy térj magadhoz, ébredj fel! De azért a pillanatért vagyok a legmérgesebb, amikor a mentők elővették azt a kibaszott fekete zsákot... Akkor a világ egy pillanatra megszűnt létezni, és vele együtt én is...
De azért hálás vagyok, hogy a Te mosolyodra, arcodra, hangodra és nevetésedre is emlékszem. A közös vacsorákra, arra, amikor rizskochot próbáltál csinálni nekünk és az istennek nem jött össze. Arra, amikor életemben először elvittél raftingolni, és annak ellenére, hogy iszonyúan féltem előtte, a vízen végig biztonságban éreztem magam melletted. Vagy a rengeteg történetre, ami veled esett meg, és amiken annyit nevettünk, amikor mesélted őket. Te voltál az egyik legéletvidámabb és legaktívabb ember, akit ismertem. Talán kicsit hiperaktív is, Szlovéniában még futni mentél mikor mindenki döglött a szobákban egy állatkertes túra után. Te voltál az egyetlen, akin azt láttam, hogy tényleg el tudja engedni a problémáit arra az időre, amíg repül. Remélem ezt egyszer megtanulom én is.
Ez pedig a Te dalod, ezt dúdolgattad a baleseted előtt pár órával. Mintha el akartál volna köszönni... Ahogy a levegőben meg is tetted, ez volt az utolsó mondatod: "Sziasztok, én elmegyek leszállni! További jó repülést nektek!" Drága Norbi! További jó repülést Neked is!
(Annecyben rengeteget emlékeztem és elköszöntem Tőled. Az első repülésnél amikor megláttam a leszállót és a baleseted helyszínét, a levegőben sírtam. Mint az ottani utolsó repülésemnél. Aztán lejátszódott előttem minden ismét - ahogyan már itthon is annyiszor. Az volt a kint töltött egy hét legnehezebb pillanata. Egyszer, amikor a fölött a hely fölött repültem, ahol Te itthagytál minket, elkezdtem emelkedni. Előző nap apa emelkedett ki ugyanott. Te segítettél nekünk, igaz?)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek