"Lányomlánya megint a lépcső aljában állt. Gömborrát fölkapva figyelt fölfelé. Ilyenkor minden vonása a gömborrba szaladt össze. Kicsi volt ez az orr, de a figyelem ugyancsak kigömbölyítette. Mintha szimatolt volna. Ibolyaszeme is összeszűkült, mint alig rebbenő láng, nézte az előtte meredő tizenhét lépcsőfokot. A fényes, vastag deszkákon alig csillant fény.

– Papuli – suttogta fölfelé, és figyelt. Semmi válasz. Aztán megerősítette a hangját: – Papuli! – Ismét csönd. Lányomlánya megemberelte magát, és gömborrával előrerukkolt, és megindult a lépcsőn. A vaskorlátba kapaszkodott. Fölért a lépcső tetejére, ahol kávébarna csempefolyosóról nyíltak a fehér ajtajú szobák. Benyitott az első ajtón. Sötét volt odabent. Élőfekete csempefal emelkedett körös-körül. Lányomlánya ámuldozott. Ilyennek még sohasem látta a fürdőszobát. A szélén sárga, behorpadt vízilóként terpeszkedett a kád. Lányomlánya melléje merészkedett, és megsimogatta. „Ez nem is él” – motyogta magában, aztán még egyszer megsimogatta, hátha életre kel a fürdőkád. A lefolyó hörgött egyet – talán a szomszédban vizet engedtek. Lányomlánya visszahúzódott, aztán kedélyes hangon rászólt a fürdőkádra:

– Na ne beszélj! – Nevetgélt. Hallgatózott. De a vízilókád több hangot nem adott. Lányomlánya kilibbent a fürdőszobából.

Zeg és zug. Ezt jól kitalálták – gondolta Lányomlánya –, hogy eltévedjen benne az ember. A kávébarna folyosót fehér farácsozat vette körül, mint valami villogó fogsor. Lányomlánya gyorsan benyitott a következő fehér ajtón.

Ez az Öregasszony szobája – villant át a fején, amit úgy borított a szőke haj, mint egy bukósisak; a sisak éle egészen ibolyaszeméig ért, alig látott ki alóla. Szabályos, egyenes szálú haja volt Lányomlányának, a hajsisak egészen a koponyájára tapadt. A beálló huzatban most felborzolódott.

– No, égnek áll a hajam – motyorászta –, erre mondják, hogy égnek áll a hajam. – Megsimogatta a fejét, de a bukósisak már helyreállt.

A falon függött a csodaszekrény. Olyan volt, mint egy háromrekeszes vár. Alul erkély futotta végig, de még alatta három fiók húzódott, mint tagolt lövészárkok. És még oldalt három-három kis rekesz és középen két nagy rekesz, mintha csak a vár levegőbe nyitott szobácskái lennének. A csodaszekrény tetején kis galéria futott, ott bágyadoztak a kicses-kecses porcelánok, bonbontartók, két kis váza – persze virág nélkül –, dísztojások. Mindre virág volt pingálva; Lányomlánya megfogta az egyik porcelán tojást, és megpróbálta leszedni róla a virító virágot. Nem jött. Inkább hát kinyitotta. Két aranyozott fejet talált benne, amint lángok közt lobog. „Hűséggel az egészségért” – az volt körbeírva, Lányomlánya azonban csak cirádának látta, noha a betűket már fölismerte. – Ahelyett hogy rágógumi volna – gondolta, aztán visszaejtette a dicsőségfejeket a porcelán tojásba.

A krémek annál jobban tetszettek neki. Hűha! Kezébe vette a kistükröt, és nekilátott sorban csaknem mindegyiknek. Nokedliujját belemártotta az egyik tégelybe, aztán a krémet az arcára kente. – Jó – gondolta megelégedéssel. Még kent. Jól bemázolta magát. Piros rudat is talált, azt is kinyitotta. – Ahá – gondolta huncutul –, szóval ez az a csodaszer! – Huzigálta a száján a rúzsrudat, egymásra tapasztotta az ajkait, ahogy a nagy asszonyoktól látta, és kente, kente magára a piros anyagot. Végül akkora lett a szája, mint egy oroszlánnak. Az egész gyerekarc festékből állt. Végül kis seprűt is talált, azzal meg ibolyaszeme fölött pingált nagy vastagon. Fehér, piros, fekete folt lett az arca. S ezzel, úgy gondolta, eleget is tett a csodaszekrénynek. De nem. Egy márványfedelű kis dobozban gyöngyöket talált. Annak nagyon megörült, a nyakába akasztotta. Két hatalmas fülönfüggőt akasztott a fülébe, és szaladt kifelé a másik fehér szobaajtó felé.

– Papuli, Papuli, nézd meg, én vagyok az ősember!

Benyitott. Én javában aludtam, húztam a lóbőrt. Lányomlánya fölöttem meredt, piros-fehér-fekete arcával, bukósisakszőkeségével, és nézett.

– No, Papuli… – csöndesen szólt, és megsimogatta a kis nokedlikkal az arcomat. Aztán óvatosan egy Népszavát vett föl az újságtartóból, és az arcomra terítette. – Szuszogj csak – annyit mondott, és kióvakodott a szobából.

Kinn a kávéfolyosón levetette a cipőjét, és harisnyában lépkedett tovább. Lement a tizenhét lépcsőn, megkereste a hajas babát, amit karácsonyra kapott, aztán újra föl a tizenhét lépcsőn, a hajas babát a kezében lógatta. Annak a karja kicsavarodott, bamba szemével nézegette az ősemberi ábrázatot Lányomlányán.

– Figyelj ide – mondta a zizegő hajú babának. – Most fölmegyünk a padlásra, és mindent megbeszélünk. – Azzal a kávéfolyosó végén nekieredt az újabb tizenhét lépcsőnek, nyögve húzta maga után a zizegő hajú aranybabát. – No, még csak pár lépcső. Ennyit meg tudsz tenni. – Nyekk-nyekk – nyikorgott a falépcső. Ez volt a piros lépcső. Piros linóleummal borított tizenhét lépcső.

– Húha, a magasban vagyunk! – Ott fönn is három ajtó meredt Lányomlánya elé. A bal oldalit választotta, alig vetődött be fény. Óriási szekrények honoltak ott, tele iratokkal, könyvekkel. Lapátok. Seprűk. Hatalmas üvegek, papírzsákok, ládák. Egy üres, nagy papírdobozban elhelyezkedett, ölében az aranybabával. És dudogni kezdett neki.

– Látod, látod… Milyen sötét van. Ilyenkor már leszáll az este. Azt mondják. Leszáll. Nem rossz. Mintha az este egy nagy madár volna. Nevetséges. Mindegy. Leszáll. Talán csillagok is vannak az égen. Itt, itt – fordította aranybaba fejét a padlástető behabarcsozott nádazata felé –, itt, itt, közvetlenül fejünk fölött égnek a csillagok! Itt, a tető fölött! Ha kinyúlnék a tetőn, le is vehetnék egy-két csillagot. Azok világítanak. Tudod, kik élnek a csillagokban? Ó, te nem tudsz semmit! – Megrázta az aranybabát, de az nem akart nyávogni. – Még nyávogni sem tudsz! No! Aranygyerekek élnek a csillagokban. Aranyparkokban játszanak. Aranykantár van a kezükben is, ilyen kicsi aranylovacskákat hajtanak. Milyen vidámak! Trappolnak az aranylovak az aranyparkokban, az aranygyerekek meg viháncolnak! De nem érjük el az aranygyerekeket, látod, mert nem tudok kinyúlni a tetőn.

Az aranygyerekek boldogok. Vidámkodnak. Sosincsenek egyedül, szaladgálnak, lovakat hajtanak. – Aztán Lányomlánya lehajtotta a fejét, bukósisak-haja előregördült. – Én meg itt vagyok. Veled játsszak? Nem is válaszolsz.

Bezzeg ők! Főanya mindig azt mondja: sietek, sietek… Esze ágában sincs sietni. Benn üldögél egy írógép előtt, és azt kopogtatja. Ugrálnak a billentyűk. Bejön hozzá egy úriember, a fülébe súg. Nevetnek. Brrr… Hogy utálom az úriembereket! Ki van nyalva a hajuk, a homlokukra tapad, mint valami polip! De Főanya nevet, hátrahajtja a fejét, úgy gurgulázik a nevetéstől. Bezzeg ők szórakoznak!

Apucikám… Apucikám… No, azt sem kell félteni! Berregteti az autómotort, és kinyitja az ajtót.

– Tessék csak beszállni! Elviszem én taxival a világ végére is, de ha kell, tovább, Soroksárig. És elmennek Soroksárra. Én is elmennék Soroksárra, de apuci csak idegeneket visz Soroksárra. Hogy fogja a kormányt, kanyarodik, búg a motor, sss… tépik az utat, tépnek ám veszettül…

– Majd jövök, Boja – ezt mondja apuci… és közben csak furikázik a taxival. És hogy nevetgélnek! Hátul, látom, két hölgy ül.

– Vigyen el minket Soroksárra, Pista… – nyögik a fülébe, és búgnak nevetve. A hölgyek. Pista, per Pista, nekik Pista mindenki, aki a földön él. Apu is Pista. Nem szeretem a hölgyeket, meg kell mondanom. Ezer drótba van a hajuk fölvillanyozva.

Az Öregasszony persze csak úszik a folyosón. Ő egy végeláthatatlan folyosón lakik. Körös-körül fehér ruhás betegek üldögélnek a székeken, mint a sziklákon. Bólogatnak, az asszony felé nyújtják a kezüket, hogy elérjék és belékapaszkodjanak. Azok nem tudnak szabadulni a sziklákról, mintha oda lennének kötözve. Szeretnének az Öregasszonnyal kiúszni a partra. Hogy megmeneküljenek. Tudod, aranybaba. Mert azok bolondok. Ki szeretnének úszni, újra kiszaladni a jó meleg strandra. A tengerpartra? A folyópartra? De nem lehet. Oda vannak kötözve a sziklákhoz. Az Öregasszony azt mondja nekik: mindjárt, mindjárt… csak megyek Bojához… Jön haza…

– Figyelsz már, vagy csak a fejedet lógatod? A csuda vigyen el! Felelj már! Felelj! – Lányomlánya rázta a babát, behasította a mellénykéjét, úgy kiabált vele.

– Felelj már! Nekem nem fogsz hallgatni! Mint a mormota! Nem érted? Beszélj! Beszélj!

Sikongásra ébredtem. Nofene! Micsoda sötét. És elaludtam, mint a zsák. Ki sikoltoz? Füleltem, először azt hittem, csak álmodtam. Aztán a magasból jött a hang, mintha csak az égből jött volna. Nofene! Még nem jött meg senki? De hol van Lányomlánya akkor? Az anyja azt mondta, hazajön ötre. Már fél hét. A sikoltozó kiabálás csak hallatszott.

Fölugrottam, amennyire tőlem telt, aztán ki a kávéfolyosóra. A felső részből hallatszott a vékony kiabálás. Fölcaplattam a második tizenhét lépcsőn, aztán a padlásra nyitottam.

Lányomlánya ott ült egy nagy papírdobozban, de nem ismertem meg. Mint valami ősember, pirosra, fehérre, feketére volt mázolva az egész arca. És kezében a holt aranybaba. Az egyik lába kitépve, a karja felébe tört, a mellénykéje pedig föl volt nyitva. A belsejéből vatta meg rongyocskák lógtak elő. Lányomlánya dühödt arccal tartotta el magától, fölmutatva, mint egy totemet. Rázta, hogy hullott belőle a forgács, amivel kecsesre tömték a készítői. Aranyhaja a porba lógott.

Csak néztünk egymásra Lányomlányával. Ő mint egy ősember, kezében néma áldozatával. Bólogatva szólalt meg, bölcsen:

– Egyedül vagyok."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.