múlt héten lecseréltem az ernyőmet. a régit beszámították az újba, és telefonon meg is beszéltem a sráccal, hogy átnézi a régit és mond rá egy árat, de hirtelen úgy alakult, hogy még aznap este találkoztunk, és gyorsan megnézte, én pedig csak kettőt pislogtam és már az új ernyő a hátamon is volt, úgy szaladtam vissza az ajtóból elbúcsúzni a régitől. és akkor ott hirtelen nagyon szomorú lettem, mert időm se volt felfogni, hogy másé lesz, aztán az idő vasfogáé, és hát a hét évből mégiscsak ötöt vele repültem, szóval nagyon összeszorult a kis szívem...

aztán feltettem a vaterára a favoritot, mert már vagy egy éve nem használtam, és neki sem jó, ha csak a folyosón ácsorog. és ma odaadtam az új gazdájának, és megint majdnem megszakadt a szívem, és nagyon jó volt, hogy még sokat beszélgettünk a binyigli mellett és én addig magamban el tudtam búcsúzni, és remélem, hogy nagyon jó helyre kerül, és fogják annyira szeretni, amennyire én szerettem.

és közben olyan furcsa, mert ezek csak tárgyak, és nem dőlt össze a világ, tudom, csak  hát mégiscsak az életem nagyonis szerves részei voltak, nem is kevés ideig, szóval talán normális, hogy kicsit nehéz tőlük megválni...

szia régi ernyő, szia régi bicikli, minden jót nektek!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

OpenWolf! 2009.10.07. 00:19:20

Vannak olyan elképzelések, miszerint minden használó benne hagy magából egy kis darabot a tárgyban...(persze nem arra gondolok, amikor beletöröljük az orrunkat). Közelítsük meg erről, miért nehéz talán megválni tőlük. Amikor odaadod, a beszélgetésből kicsit leszűrhető, mennyire fog jól bánni a régi eszközöddel ;) Megfordítva, az is igaz, hogy sokkal "izgalmasabb" olyan dolgot venni, amin nem most száradt meg a festék/ a lakk/ nem most harapták el az utolsó cérnát.:) Például egy ötven éves gitár: ki mindenki játszhatott rajta, mielőtt hozzád került? Mennyi helyen járhatott?...
Sok örömet az újakhoz! Nemsoká talán úgy fogod szeretni őket, mint a régieket ;)

Válasz erre 

szaffy, a boldog nyúl :) · http://vedofelszerelesek.hu/ 2009.10.07. 08:24:39

én akkor szoktam ilyen elmélkedős, szomorkodós szeánszot tartani, ha elhagyok, elvesztek, ellopnak tolem valamit. sokszor olyankor jut eszebe az embernek, hogy mennyi emlek fuzodott hozza es hogy mennyire fontos is volt neki...

Válasz erre 

Panzer 2009.10.07. 09:09:21

Lattam embert, aki szabalyosan megsiratott egy osoreg, kozel negyven eves Land Rovert.
Hiaba mondtuk neki, hogy kap masikat a nemzetkozi eroktol, ujat, erosebbet, legkondicionaloval, csorlovel, ez az oreg afgan csak ult a roncs mellett, es percekig sirt... hogy ez a kocsi volt a mindene, fiatal kora ota ezzel jart, ebbol elt, stb. Tenyleg, mintha a csaladtagjat siratta volna. Fizikailag tuleltuk mindannyian - de o elvesztett ott valakit...

Válasz erre 

hajdú 2009.10.08. 22:28:20

Igen, olyan fura, hogy a szívünkhöz nőnek a tárgyak... Az hiszem, az emlékek miatt, amik hozzájuk fűződnek.
Én is a szemem sarkában megkönnyeztem a kis Renault 5-ösömet...

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: