tegnap éjjel meghalt az unokatestvérem. amikor fiatalok voltunk sokat voltunk együtt. aztán jött a felnőtt élet, és másfele vitt az utunk, de azért mindig tudtunk egymásról, néha beszéltünk is, és karácsonykor mindig találkoztunk. amikor kölcsönkértem a biciklitartót, akkor is ugyanúgy beszélgettünk és nevettünk, mintha el sem telt volna sok év, amióta nem jártunk össze, és az a biciklitartó még mindig nálam van, és pár hete jutott eszembe, hogy valamikor visszaviszem nekik, de neki már nem fog kelleni többet. fel se lehet ezt fogni igazán. harminc éves volt, a kisfia két éves. pár napja volt egy epilepsziás rohama, és többet nem ébredt fel. fel se lehet fogni... és hogy lehet ezt elmagyarázni egy két éves kisgyereknek, hogy anyu nem jön haza többet? és hogy lehet ezt férjként ép ésszel túlélni, úgy, hogy nem omolhatsz össze, mert fel kell nevelned azt a gyereket? és hogy lehet ezt anyaként és apaként feldolgozni, hogy elveszítetted a gyereked, a kislányod? ezt sehogy nem lehet, ebbe bele lehet őrülni, és az ember lánya nem tud segíteni, mert senki nem tud segíteni... 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.