x

2008.05.22. 00:00

Drága Gábor!

Ma van két éve, hogy úgy döntöttél továbblépsz ebből a világból. Azt gondoltam, hogy idővel könnyebb lesz ezt elfogadni, és természetesen részben könnyebb is. Már nincs az az égető fájdalom minden alkalommal, amikor Rád gondolok. Már tudok a kedves emlékekre mosolyogva is gondolni. Már tudok sírás nélkül beszélni Rólad, de a hiányod talán sosem fog elmúlni, és őszintén szólva nem is akarom, hogy elmúljon. Egy pici részed mindig bennem marad, és ezzel szép lassan megtanulok együttélni.

Elfogadom, de nem értem meg, hogy már nem vagy itt. Ennyi idő után sem értem, hogy lehet az, hogy egy olyan felelősségteljes és megfontolt pilóta, mint amilyen Te voltál, hogy indulhat neki egy egész napos repülésnek mindenféle energiabevitel nélkül? Mi történt ott és akkor veled? Spirált húztál vagy csak egy élesebb fordulót? Beleájultál a fáradtságtól? Vagy csak elvesztetted a kontrollt? Haragszom Rád, mert a halálod értelmetlen. Rengeteg fájdalmat okoztál a családodnak, Nikinek, a barátaidnak. De meg kell, hogy bocsássunk, mert csak így tudunk elengedni.

Nem sokkal a baleseted előtt Monacoban Viki elnézte a leszállót, és már nem ért ki, emlékszel? A tengerbe szállt, és Te rögtön ugrottál be az 5 fokos vízbe, hogy segíts neki. Annecyben egyedül kellett volna elstartolnom a sok idegen között. Odahívtalak, hogy csak állj mellettem, amíg a levegőbe kerülök, mert akkor nagyobb biztonságban érzem magam. Mindig ott voltál, ha valakinek segítség kellett, ezért apa idén megalapított egy vándordíjat, ami a Te nevedet viseli. Bárcsak ne lenne ilyen díj... Az azt jelentené, hogy még mindig köztünk vagy.

Mostanában azt álmodom, hogy visszajössz. És amikor értetlenül nézek Rád, hogy Te már nem lehetsz itt, csak mosolyogsz. És olyankor én nem értek semmit, de nagyon boldog vagyok.

Még emlékszem rá, mennyit nevettünk, amikor együtt voltunk egy túrán. Emlékszem a hangodra, a nevetésedre, és remélem ez soha nem múlik el. A hülye kopasz fejedre, amire egyszer naptejből egy nagy mosolygós fejet rajzoltak a többiek. :) Ezeket soha nem akarom elfelejteni.

Néha azt képzelem, hogy csak messzire mentél, talán anyukádhoz Amerikába, és azért nem tudunk találkozni. Néha azt képzelem, hogy beszélgetünk a világ dolgairól, ahogy akkor, amikor utoljára láttalak. Néha azt képzelem, hogy nevetünk rengeteget. És néha azt képzelem, hogy egyszer még találkozunk, és akkor jól seggberúghatlak.


 
 
Nálam maradt két cédéd. Az egyikről ez a zene mindig Rád emlékeztet...
 
 

 

(robbie williams - me and my monkey)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://hebron.blog.hu/api/trackback/id/tr4472598

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szaffy, a boldog nyúl :) · http://vedofelszerelesek.hu/ 2008.05.23. 08:00:02

tegnap sok mindent eszembe juttattal ezzel a poszttal.
hogy mennyi mindent nem tudtam elmondani.
hogy mennyi mindent nem tettem meg, amit meg kellett volna.

oszinte leszek. megbogettel ezzel a poszttal.

_hebron_ · http://hebron.blog.hu 2008.05.23. 09:15:57

akartam válaszolni, de nem bírok...

_hebron_ · http://hebron.blog.hu 2008.05.23. 18:20:05

Mint tenger köztük, annyi csak barátoknak a halál: egymásban élnek akkor is.
Hisz' mind itt kell legyen, ki abban él s szeret, mi mindenütt jelen.
Mennyei tükör, mely színről színre láttat, szabadon egymást s bűntelen.
Ez nyújt barátnak enyhet, legyen bár múlandó mind, a barát s a társ,
köztük a legtisztább kötelék mégis örök, mert halhatatlan.

szaffy, a boldog nyúl :) · http://vedofelszerelesek.hu/ 2008.05.24. 09:13:07

ezt nem sokkal peti halala utan a vorosmarty teren talaltam:

"Ne sírj azért, mert szeretsz engem!

A halál nem jelent semmit.
Csupán átmenet a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok, és te is önmagad vagy.
Akik egymáséi voltuk, azok vagyunk mindörökké.
Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig is hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktal, ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes, szomurú arccal, folytasd a kacagasod, nevessük együtt, mint mindig tettük.
Gondolj rám, kér, mosolyogj rám, szólíts.
Hangozzék a nevem a házunkban, ahogy mindig hallható volt, ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet ma is olyan mint volt, ma se más.
A fonalat nem vágta el semmi, miért lennék a gondlataidon kivül...
Csak mert szemed most nem lát engem, nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.
Meg fogod találni a lelkemet és benne egész letisztult, szép, gyöngéd szeretetemet.
Kérlek, légy szíves...ha lehet, töröld le könnyeidet, és ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem..."