négyszázhuszonnyolcadik
2009.11.02. 16:31
hosszú lesz, vigyázzatok:
éjjel fél egykor érek haza, és amikor egy óra felé ágyba kerülök forog velem a világ, illetve fordítva, én forgok benne, nagyon furcsa, de kezdjük az elején.
szerbia, versec, az idény utolsó versenye, régóta beterveztük, ezért van új ernyő, ezért volt szlovénia, erre spórolunk mittudoménmióta. ketten megyünk apával, négyszáz kilóméter, gondoltam cirka négy óra alatt ott vagyunk. hát a francokat, ugyanis szerbiában kurvára nincs autópálya, úgyhogy kétszáz kilómétert a magyar szakaszon megteszünk másfél óra alatt, szerbiában meg kábé három alatt... maga az út persze több ennél összességében, mert van közben még tankolás, határátkelés, a határon ernyővámolás, illetve azt nem mi intézzük, mi csak az ernyőt szállítjuk, m intézi mi meg várunk rá a parkolóban jó sokat, közben apával az időeltolódásról folytatunk hihetetlenül értelmes eszmecserét, a végén ki is röhögjük saját magunkat. közben odajön a szerb határőr bácsi, aki nem tud angolul de kézzel-lábbal elmagyarázza, hogy ott nem lehet csövezni (egy hivatalos parkolóban parkolunk) és 10 perc múlva húzzunk onnan, hiába mondjuk, hogy a vámra várunk.
aztán csak továbbindulunk végre és a bácsi se lő le minket, pedig én nagyon féltem tőle. fél tíz felé meg is érkezünk versecre, fent a hegyen a starthelyhez közel van a szállás, ahol cigifüst van de fűtés nincs. asszem a szerbeknél mindenhol lehet dohányozni és mindenki dohányzik is, legalábbis esténként ez az érzésem, amikor a teljesen zárt helységben vágni lehet a füstöt. nemhogy elszívó nincs, de az ablakot se nyitják ki, úgyhogy különösebben nem kellett rágyújtanom ha cigizni akartam (nem akartam).
másnap fél nyolckor eligazítás, de a fél nyolc balkániasan fél kilenc-kilenc, úgyhogy nem kapkodunk el semmit, apának ez nagyon megy, én meg élvezem, hogy nem kell rohanni sehova. azért felmegyünk kicsit korábban a starthelyre, még repülök egy gyakorlást, aztán interjút adok a helyi tévének, vicces mert a riporter srác érti a magyart csak nem beszéli úgyhogy ő angolul kérdez ilyeneket, hogy hogy tetszik szerbia (éjszaka érkeztünk, fogalmam sincs) meg hogy milyen elvárásaim vannak a versennyel kapcsolatban (a mezőny még nem teljes, fogalmam sincs milyen erős, legyen a női első három) én meg magyarul válaszolok.
az első nap négy versenykör megy le, a starthely elég technikás, a hegy tetején egy nagyon meredek lejtőről indulunk, jobbra fasor, ha jobbos a szél a starthely turbulens a fák miatt, ha balos, akkor meg a balra lévő drótkerítés miatt. a lejtőcske alatt pár méterrel van egy út, azon át kell start közben szaladni (nem autóút, csak az a lényeg, hogy a lejtő hirtelen vízszintes lesz ezáltal) és utána egy még meredekebb dzsindzsás-köves izé, amibe senki nem akar beleesni, nekem persze egyszer sikerül... ugyanis amikor elindítod az ernyőt, és lesz x sebessége és te elkezdesz futni, akkor általában nem tudod felvenni az ernyő sebességét, vagy kurvára kell futni. de ha kurvára futsz is ott van az a víszintes, amin te lelassulsz, de az ernyő repül tovább kicsit gyorsabban és ha nem jó ütemben fékezed meg, akkor beomlik az eleje és ha ügyes vagy megállsz még a szakadék előtt, ha nem, akkor a szakadékban kötsz ki, ahogy én. szerencsére nincs se az ernyőnek se nekem semmi bajom, a srácok pikkpakk kiszednek a dzsindzsából, gyorsan jöhet is a következő start.
az első eredményem ötszáz centi, szívesen elcserélném a gyakorlásban csinált százzal, de azért nem rossz kezdés. aztán jön egy száznégy centi, ez már jobb, kezdek felpörögni, ehhez képest a harmadik körben összehozok egy négyszázhatvanötöt asszem. a negyedik körben kérek egy újrastartolást, mert valami hülye utánam következő leszatozik meg spirálozik elém (ezek ilyen látványos manőverek) és máshova tudok csak leszállni. még gyorsan felszaladok egy körre, de már kezd besötétedni, leállítják a versenyt, vége az első napnak. nem baj ha már fent vagyok azért még repülök egyet. eszméletlen a látvány, már tényleg szürkület van és a városban már felkapcsolták a közvilágítást, hihetetlenül gyönyörű minden, nem bírom megállni, ott sikongatok a levegőben. :)
vacsora közben jön oda az erdélyi lány, szende, hogy első vagyok a csajok között, nézzem meg az eredményeket (ezek a szerbek amúgy még vacsora közben is bagóznak, a leves meg a husi között, tisztára mint a nyolcvanas években nálunk). tényleg első vagyok, összesítettben meg a tizedik, el se hiszem, másnap fel kell kötnöm a gatyámat, hogy ezt megtartsam... este bírói képzés (nem akarom meghallgatni, de a többiek azt mondják milyen jó lesz, ha eltöröm a lábam vagy terhes leszek - szép remények... :), úgyhogy meghallgatom, aztán apa tart egy felhős előadást, m fordítja szerbre, a végére jól lefáradunk mert már nagyon késő van. közben még kell pálinkát meg sört inni, de legalább nem kell altatni és végre fűtés is van.
másnap jön az előző napról átcsúszott rejump-om, meg még két kör, amúgy végig csodás időben, süt a nap, lent a leszállóban pulcsiban szaladgálok. a rejump százhatvanvalamennyi lett, hát nem rossz, nem rossz, de azért izgulás van, jó lenne megtartani azt a tizedik összesítettet, meg szendét nagyon kevés választja el tőlem, ha kurva jó vagyok, neki akkor is rontania kell, hogy megmaradjak női elsőnek. az első körét rontja, én a következőben negyvenhetet repülök, szuper, ő ront végig, az utolsó köröm huszonnyolc, akkor már ujjongok a leszállóban, ott a tévé is, mondja a riporter srác, hogy szép volt, felveszik, ahogy sikítozom, apával belebokszolunk a levegőbe, teljes az eufória. :) az összesített tizedik helyről kicsit lecsúszom, de a tizenhárom is baromi jó, negyvenheten vagyunk, ez az első harmad, az élmezőny, sose voltam ilyen jó.
az eredményhirdetésen egymás mellé ülünk az erdélyi lányokkal, szende úgy beszél magyarul, hogy sokszor vissza kell kérdeznem, mert nem értem. hiába voltunk riválisok mégis úgy örülünk egymásnak mint a vadgalamb. :) amikor kihívják a harmadik helyezett szerb lányt még nem esik le, hogy mindjárt nekem is mennem kell, fotózok ezerrel, aztán kihívják szendét, akkor már dobom le a gépet mert rájövök, a következő én leszek, és amikor mondják a nevem, akkor a többiek, az egész mezőny, az összes szerb, macedón, román meg biztosan apa is úgy tapsol meg kiabál meg fütyül, ahogy senkinek az egész díjkiosztón, nem is értem, de nagyon aranyos mindenki. az eredményhirdetés után még vacsora jön, jönnek oda gratulálni a srácok, az újdonsült erdélyi barátainkkal ülünk egy asztalhoz, a kupából kell innom, egész vacsora alatt nevetünk, a mi asztalunk a leghangosabb. de aztán jönni kell már haza, hirtelen el kell köszönni, és a nagy boldogság hirtelen olyan szívszorítóan szomorú lesz, mert nem akarok hazamenni, ott akarok maradni. az autóban rögtön elalszom, azt álmodom, hogy még mindig a versenyen vagyok, amikor felébredek akkor is csak arra bírok gondolni, aztán alszom tovább. aztán jön a határ, kifele már nem érdekel senkit kik vagyunk, a magyarok még megnézik az ernyőinket a csomagartóban, de csak távolról, aztán jön szeged, kecskemét, budapest, a nyócker, az ágyam, és már forog is velem a világ...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
mitro 2009.11.02. 16:58:29
hajdú 2009.11.03. 00:03:24
Először azt hittem, hogy elírtad, és versec=verseny - végülis nem tévedtem nagyot :)
kerikak 2009.11.03. 10:15:41
de az milyen már hogy vámot kell fizetni az ernyő után..:O
_hebron_ · http://hebron.blog.hu 2009.11.03. 10:20:23
nem a mi ernyőinket kellett vámoltatni, vittünk egyet egy srácnak, aki magyarországról vette meg, és ezért kellett levámoltatni, de fizetni nem kellett utána, csak a papírokat kellett lepecsételtetni vagy mi.
Utolsó kommentek