herman hesse demian c. könyvét olvasom nem tudom hanyadszorra. még egészen az elején van benne egy mondat: "... ez volt az első csapás a gyermekéletemet tartó oszlopokra, amelyeket minden embernek, aki valaha önmaga akar lenni, le kell döntenie." elkezdtem gondolkodni, hogy vajon az én életemben milyen csapások döntötték le ezeket az oszlopokat? és akkor bekúszott a fejembe egy kép:

egy kislányt látok, aki ül a ház előtt a játszótéren a hintában, mellette egy másik kislány, akit már nem ismerek fel. az ismerős kislány nagyon szomorú, de próbál komoly lenni és nem sírni, mert a felnőttek nem sírnak, és neki most felnőttnek kell lennie, mert érzi, hogy abban a pillanatban minden megváltozik. nem tudja pontosan mi, és nem tudja miért, de érzi, hogy valami történik már régóta. tudja a veszekedéseket, hiába csukják be előtte az ajtót. bár egy idő után már arra se figyelnek oda, hogy becsukják, nem érdekli őket, hogy ott a két gyerek, akik az egészből semmit nem értenek, csak borzasztóan félnek. a kislánynak azt mondta az apukája, hogy ő most elmegy, már nem fog ottlakni velük. de majd sokat találkoznak hétvégenként, nem lesz semmi baj. de a kislány érzi, hogy azért nagy baj van. miért nem magyarázza el valaki, hogy mi történik? és akkor a kislány, ott a hintában, a másik kislány mellett, már érzi, hogy azért a felnőttek is sírnak néha, és potyognak a könnyei.