kétszáznyolcvanhatodik
2009.01.15. 12:55
"Lányomlánya utálta a hósapkát.
– Minek nekem hósapka?
– Mert esik a hó.
– Azt hiszem, bölcs választ adtam.
– Érdekes. Azt én is észrevettem.
– Nahát! – dörmögtem. – Jó a megfigyelőképességed.
– A hó a hósapkára esik?
– Igen, ráesik a hósapkára.
– És ha eláll a hó?
– Akkor nem esik a hósapkára.
– Akkor hova esik?
– Akkor nem esik sehova.
– Megáll a levegőben?
– Igen. – Elegem volt a kérdezősködésből.
– Érdekes. Ilyet sose láttam. Akkor csak áll magában millió és millió hószem, és várja, hogy én elmenjek alatta?
– Miért mennél el alatta?
– Hogy ne kelljen felvenni a hósapkát. Azt szeretném, hogy állna a hó a levegőben. Szebb is volna.
– De akkor nem lenne fehér a föld. Nem volna hó. Nem volna hol szánkázni.
– És mi volna, ha nem venném föl a hósapkát?
– A fejedre esne a hó.
– Agyonlapítana?
– Nem lapítana agyon, de beborítana.
– Csak egy fehér hókupac volnék?
– Rosszabb. Elolvadna a hó a fejeden.
– Víz?
– Víz csorogna a fejeden. Nem kellemdús.
– Becsorogna a fejembe is?
– Nem csorogna be a fejedbe, csak a fejeden. Elég az.
– Így meg látja a hó, hogy fejemen a hósapka, és kikerüli fejemet.
– Nem kerüli ki, ráesik a hósapkára.
– De ott is víz lesz belőle, nem?
– A hósapka felfogja a havat. Meg a vizet, ami a hóból lesz.
– Egy ázott rongy a fejemen. Kellemdús.
– Nem ázik át a hósapka.
– Vízhatlan?
– Fölfogja a havat. Megáll rajta a hó.
– Hideg lesz a fejem a hósapka alatt.
– Nem lesz hideg, mert addigra levesszük, és lerázzuk a hósapkáról a havat. Jó?
– Elég kellemetlen. Le-föl kell rángatnom majd a hósapkát. És közben úgyis a fejemre esik a hó.
– Kevés hó esik azalatt a fejedre.
– Leveszem a hósapkát, fejemre esik a hó. Fölveszem a hósapkát, akkor meg rászorítom a fejemre esett havat. Nem kellemdús.
– Induljunk. Nem lesz időnk szánkázni.
– Tudod, mi a baj? Akkor a hósapka meg a fejem között lesz a víz. Mert elolvad köztük a
hó.
– Megszárad a hajad a hósapka alatt.
– Köszönöm. Olyan lesz, mint a priznic. A hósapka a fejemre szorítja a vizet, kinn pedig változatlanul esik a hó a hósapkára, leveszem, akkor meg a vízre esik a hó. Elpusztulok.
– Ne mondj badarságokat. A hósapka megvéd.
Lányomlánya nokedliujjával gyűrögette a hósapkát, amit az Öregasszony horgolt neki. Két nagy fülpompon is volt rajta, hogy jól védje a fülét, fehér alapon kék fülhallgató.
– Mondhatok valamit? – kérdezte ibolyázva.
– Tessék. Bár eleget beszéltél.
– Nem szeretem a hósapkát.
– Húzd föl, az a lényeg.
– Akkor szeretni fogom?
– Megkedveled.
– Aha. Értem. A hósapka az a tárgy, amit addig kell az embernek a fejére húznia, amíg megszereti.
– Fölfogod a jelentőségét.
– Aha. Értem. Spenótügy. Ellenspenót.
– Micsoda?
– A spenót az az étel, amit addig eszik az ember, amíg megutálja.
– A spenót pedig nem rossz. Van benne vitamin, egy kis fokhagymával, pikánsan
elsőrangú. Vastartalom van benne.
– Ez olyan, mint az aranytartalék?
– Olyan. Vasban.
– Akkor azt nem szabad megenni. Azt hallottam, ne éljük fel az aranytartalékunkat.
– A vastartalékunkat fölélhetjük. Van elég.
– A spenótban.
– Abban is.
– És büdös.
– Mi büdös?
– A fokhagyma.
– Csipet kell bele. Jót tesz a vérnyomásnak…
– Nekem van már vérnyomásom?
– Van. Mindenkinek van vérnyomása.
– És szétdurran?
– Mért durrana szét?
– Az Öregasszonytól hallottam. Azt mondta, Olcsi bácsinak olyan magas a vérnyomása, fáj a feje tőle, csaknem szétdurran.
– A te vérnyomásodtól nem durran szét a fejed.
– Összetartja a hósapka?
Nem válaszoltam. Elhatároztam, nem engedem kizökkenteni magamat amúgy sem meglévő nyugalmamból. Felöltöztem, vártam a hósapkamozgalom végét, fekete ballonbundában, melynek a patentjai mindig kikapcsolódtak, már az is elég dühöt eredményezett. Nekem valóban emelkedett a vérnyomásom, már-már úgy éreztem, kinyomja felül a koponyatetőmet… Még egy hósapka, és durran.
Lányomlánya húzogatta magán a ballonos kék anorákot, és himbálta kezében a hósapkát. Féltem. Éreztem, ez megint a kérdések délelőttje. Néha rájött, és még azt is megkérdezte, miért vagyunk a világon. Boldogok leszünk-e valaha? Nagyobb-e a Jóisten, mint a televíziótorony? Szóval megoldhatatlan kérdéseket vetett fel. Reméltem, hogy megúszom.
– És miért hívjuk Öregasszonynak Alanyut?
– Mert még nem öregasszony.
– Mert még nem ráncos?
– Nem.
– A bőre ragyog?
– Nem ragyog, mert nem húszéves már, de jó, tisztességes bőre van.
– És Főanyunak?– Főanyunak még tisztességesebb bőre van.
– Akkor nekem van a legtisztességesebb bőröm.
– Neked bababőröd van.
– Baba vagyok?
– Nem vagy már éppenséggel baba, kislány vagy.
– Szóval azért hívjuk Öregasszonynak Alanyut, mert még nem öreg.
– Körülbelül.
– Nem bántjuk meg vele?
– Nem. Ez humor.
– Értem. És mért humorozzuk őt?
– Mert szeretjük.
– A humor ezek szerint marhaság.
– Olyasmi. Szeretetből.
– Akkor téged Vénembernek kell hívni, Papuli.
– Elég nekem a Papuli. És elég a spenótból. És elég a fokhagymából. És a hósapkából. Elég! Gyerünk már!
– Ezt nem mondtad valami pikánsul.
– Nem. Ezt már magyarán mondom, mert a fenekedre ütök, és fájni fog, és nem fogsz tudni ráülni a szánkóra, hogy szánkázz!
Leballagtunk a völgybe. A hó kiidomult a dombokon, a fák között lágyan terült el, mint a takaró. Vastag volt és puha. Lányomlánya néha megállt, fölemelte a fejét, úgy bámult a hóesésbe, ibolyaszemét összeszorította olykor. A hósapka a fejére borult, olyan volt, mint egy sarkvidéki utazó – kicsiben.
A pályán alig volt valaki. Pálya? A Kuruclesi völgy oldala. Gondolom, azért lett Kurucles, mert innen lesték a kurucok a labancokat. Ezt nem akartam Lányomlányának feszegetni, nehogy megint magas vérnyomásig kérdezzen.
Fölmentünk a völgy élébe, s a fehér kenyérré sikált dombon lecsúsztunk. Én mögébe ültem, átfogtam a kezemmel, éreztem élő melegét, és magamhoz szorítottam. Engem is átjárt a régi szánkázások hajrája, mikor akkora voltam, mint Lányomlánya, és a vasúti töltésen lesiklottunk a mélybe. De velem nem volt senki. Egyedül talán jobb szánkázni, akkor az ember magában érzi a röpülést.
– Próbáld meg egyedül – mondtam hát.
– És ki kormányoz?
– Majd egyenesbe állítlak.
Lányomlánya nem nagyon lelkesedett az ötlettől. De csak fölvittem a domb tetejére. Én meg leszaladtam a domb oldalába, hogy ha a meredek felé kitérne, elkaphassam. De nem kellett. Ügyesen lesiklott. Azután már nagyon belemelegedett. Újra és újra leröpült. Sikongott az örömtől. Egyszer aztán a meredek felé irányzott. Le, le a csúfondáros mélység felé, ami előtt állottam.
– Dőlj balra! Dőlj balra! – kiáltottam, de hiába, a szán csak rohant felém, vagy mellettem el a szakadékba. Csizmámmal elébe tartottam, hogy visszatérítsem a szánkót az útjára. Elperdült a szánkó, Lányomlánya meg hatalmasat bukfencezett, ahogy végiggurult a lejtőn. Ott feküdt a szánkó mellett. Rohantam. Dédelgettem, mozgattam óvatosan, ő meg nyöszörgött. Rettenetesen megijedtem. De felült a hóban. Nem tört el semmije.
– Miért nem dőltél el balra?
Rám nézett megbocsátóan.
– Nem hallottam semmit a hósapkától. – Nevettünk. Fölállt. – Még szerencse, hogy Kudi velem volt.
– Kicsoda?
– Kudi. Olyan ügyesen elrántott balra, hogy egyikünknek sem történt semmi baja.
– Ki az a Kudi?
– Jaj! Aki mögöttem ült a szánon! Nem tudod?
– Nem tudom…
– Az utolsó két fordulóban már együtt jöttünk le.
– Kudi?
– Az. Átfogott, ahogy leröpültünk.
Körülnéztem, mint az ütődött. Már senki sem volt a pályán. Nem tudtam, ki az a Kudi, de hálát adtam neki, hogy megmenekültek. Szedelőzködtünk, Lányomlánya a kezében hozta a hósapkát.
– Én szeretem Kudit. És ő is nagyon szeret engem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
MajorAnna · http://manna.blog.hu 2009.01.16. 10:04:50
Utolsó kommentek