háromszázkilencvenhetedik

2009.09.14. 16:54

 

a párizsiról jutott eszembe. itt lehet elolvasni az egészet.

 

A nagy hószánkázás után sokáig maradtunk ágyban. Aggódtam, hogy Lányomlánya megütötte magát, és azért nem kel föl. Hánykolódtam egy darabig az ágyban, aztán kiosontam a kávészínű folyosóra.

Persze, a felnőttek már elviharoztak a dolgozóba. Főanya a levegőben gépelt, a harmadik emeleten, úriemberek jöttek a szobájába, melléálltak a levegőben, a harmadik emeleten, és a fülébe diktálták a diktandót, ő meg lepötyögtette vékony ujjaival. Lányomlánya apja valahol az űrben cirkált. Taxija nem is a hóban futott, hanem valóságosan röpült az országutakon, annyira nyomta a kakaót; két idősebb hölgyet vitt el Soroksárra, ahol már disznóölésre gyülekeztek a ruhájukból kihízott kedélyes emberek. Azt mondták a volánosnak, maradjon velünk, jókat eszünk! Nevettek, hangjuk egészen idáig hallatszott. No és az Öregasszony! Ott úszott a folyosón, úgy, ahogy Lányomlánya mondta. A betegek nyújtogatták utána a karjukat. Kócosak voltak és lebegtek – sziklákhoz voltak kötözve. Csak nyújtogatták az Öregasszony felé a karjukat, aki kedvesen úszott közöttük, gyógyítgatva őket a bolondos levegőben. Azok meg a fehér köpenye szélébe kapaszkodtak.

Hűha – gondoltam –, az egész világ dolgozik, mi meg itt heverészünk Isten hideg napja alatt. Nagy ajtónyitogatásokkal közlekedtem.
– Ne csapkodd az ajtókat! – kiáltott rám Lányomlánya a lenti szobából.
Majd adok én neked ne-csapkodd-az-ajtókat! – gondoltam, már régen fel kellett volna kelnünk, régen indulnunk kellene. Dübörögtem lefele a tizenhét fokú lépcsőn.
– Nem hallod, hogy ne csapkodd az ajtókat?! – szólt rám Lányomlánya, alvástól átnedvesedett ibolyaszemmel. Befordult a fal felé a nagy ágyon, tappancsaival átkarolta a vastag paplant.
Odalopództam a háta mögé, de láttam, hogy ébren van, szeme nyitva.
– Most mit lesel? – kérdezte nekem háttal.
– Hogy alszol-e?
– Dehogy alszom.
– Pihensz?
– Eleget pihentem.
– Akkor meg alomars! Fölkelni!
Nem mozdult. Dühödten a konyhába indultam teát főzni.
– Ne csörömpölj! – kiabált ki Lányomlánya. – Ennyi kímélet lehetne benned!
Bekukkantottam.
– Fáj a fejed?
– Nekem nem.
– De mi baj van?
– Mért kell mindig bajnak lenni?
– Állandóan egzecíroztatsz.
– Mit csinálok?
– Szóval rám szólsz.
– Csapkodod az ajtókat… Csörömpölsz… Mint egy elefánt, dübörögsz. Nem veszed észre?
– Zavar?

– Engem nem. De azért tekintettel lehetnél. Nem látod, hogy még alszik?
– Kicsoda?
– Kicsoda, kicsoda! – mondta méltatlankodva és fejcsóválva. Óvatosan kibújt az ágyból, a maradék paplant elegyengette, begyűrte. Az ágy fölé hajolt. Mintha suttogott volna, de nem hallottam, csak az ajka csücsörített.

Aztán halkan fölvette a papucsát, és lábujjhegyen ment a vécére. Az ajtókat úgy hajtogatta, mint a réteslapokat.
Csak bámultam. Körülnéztem a levegőben, füleltem, mint aki valakit látni akar. Hogy valami megmozdul, valami hangot hallok.
Odamentem az ágyhoz, az ágyneműk közt nézelődtem, aztán vállat vonva kimentem a konyhába.
Lányomlánya sokára jött elő a vécéből. Kezet mosott nagy sikálással, de halkan, közben mindig befelé fülelt.

– Nem aludt jól – mondta súgva, rám ibolyázott egyet.
Jelentőségteljesen visszanéztem rá.
– Talán megütötte magát.
Megint rábámultam.
– Forgolódott egész éjszaka.
Néztem, mint a bolond. Belemerültem a teakészítés műveletébe.
– Vagy fölhevült. Fölizgatta a szánkázás. Biztos rosszat álmodott.
Hallgattam. Mit mondjak erre? Belelógattam a bögrevizeinkbe a kis teapárnákat, melyek fölfúvódtak a forró vízben, lebegtek a tetején.
– Elég, elég! – kiáltott most rám, és a teapárnákat kirángatta a vízből. A bögrékben sötét lé kavargott. A teapárnák kis zsinóron lógtak, himbálóztak, aztán a kistányérra röpültek. – Milyen fekete teát csináltál! Nem szereti erősen a teát! Á, nem figyelsz semmire! – Félresodort kis testével a konyhaszekrény elől, maga vette kézbe a reggelikészítés gondját. Kenyeret vágott, megkente vékony vajjal. Aztán földarabolta a szelet kenyeret. Parizert vett elő a hűtőből, leszalagozta, fogával körberántotta a héját, a húst apró darabokban a kenyerekre fektette.
– Szereti a parizert – mondta nagy komolyan, én hunyorított szemmel lenéztem rá.

– Igen. Mit bámulsz? Azt hiszed, mindenki a gyulait szereti meg a szalámit, csak mert te azt szereted? Ó nem, ha tudni akarod. Azok a nehéz füstölt darabok a kolbászokban! Megfekszik a gyomrát. És tegyél még egy cukrot abba a koromlébe! Keserű, mint az élet!

Nem mondom, eléggé ingerelt a hölgy, ahogy oktatgatott.
– Nem kellene talán egy csöpp rumot beletenni őnagysága teájába?
– Miket zagyválsz itt össze? Rumot a gyereknek? Okos Vénember, mondhatom!
– Talán attól életre kel – jegyeztem meg gúnyosan.
– Életre kel! Hát nincs semmi baja! Csak egy kicsit elfáradt! Még nem láttál olyat? Láttalak én már az ágyban heverészni nyolckor! Nagyon is láttalak, mikor az Öregasszony már javában takarít meg söpör, te a lóbőrt húzod! Ennyi pihenést is sajnálsz tőle? Egy kis citromot csavarj a teájába, és kész.

Gondoltam, most jobb, ha nem szólok. Békésen fölvágtam a citromot, belecsöpögtettem pár csöppet a teába. Némán sürgölődtünk a konyhában. Lányomlánya nokedliujjaival összeszedegette az elkészített parizeres kenyereket egy tányérra, szalvétát tett melléjük, megragadta az egyik teás bögrét, és beimbolygott a szobába. Hallottam, ahogy gondosan becsukja maga mögött az ajtót.

Vállat vontam, leültem elfogyasztani a magam reggelijét. Békésen és dühösen falatoztam. Levágtam egy jó darab szalámit, azt marcangoltam. Milyen jól megvoltunk kettesben Lányomlányával! Most mi lesz?
Odaosontam a szobaajtóhoz, hogy belessek a kulcslyukon.
Lányomlánya az ágy szélén ült, ibolyaszemével a paplanhalomra meredt. Kavargatta, hűtötte a teát. Megízlelte. Aztán az ágy fölé nyújtotta. Majd letette az asztal szélére. A parizeres tányérról fölvett egy darab kenyeret, bekapta. Egy darabot az ágy fölé nyújtott. Nem hallottam a hangot, de mintha mozgott volna a szája. A fejét csóválta. Később bekapcsolta a rádiót, valami muzsika szűrődött ki a szobából. Nagyokat nevetett, csapkodta a térdét, ugrabugrált. Aztán lekattintotta a rádiót, megint a paplanok fölé hajolt, egyengette a párnákat, fölpüfölte.

Rám nyitotta az ajtót, én meg a fenekemre ültem, a kezemben lévő teás bögre kiborult.
– Mit csinálsz itt? Csak nem leskelődtél? Szép dolog, mondhatom! Na, emelkedj már föl, Papuli! Nem ütötted meg magad?
– Nem, nem – motyogtam, aztán a kiömlött teát törölgettem. – De tudod, hogy sietnünk kell, bevásárolunk, holnap sok vendég jön, az Öregasszonynak nagyon sok dolga lesz…
 

A piacon nagyon sokáig kuncsorogtunk. Összeválogattam a húst – lábszárat vettünk, oldalast, egy csülköt, jó húsosat, meg egy félkilónyi combot. Zöldséget vettünk a levesbe, aztán újra vissza a húsoshoz, negyven deka marhahúsért. Téli almát válogattam, az Öregasszony pitét akart csinálni. Italokat is vettünk, sört, bort, pálinkát.
Lányomlánya csak szorongatta a kezemet. Nem szólt semmit, csak nokedliujjait a tenyerembe süllyesztette. És néma volt. Azelőtt annyit kérdezett, hogy majd rám szakadt az ég. Most csak csillogott föl hozzám ibolyaszemével, a gyéren szállingózó hó megnedvesítette szempilláit.
– Menjünk már… – nyúzta, húzta a kezemet, vonszolt maga után. Én a nagy kosarakat cipeltem, alig tudtam követni a hóban trappoló kis csizmája nyomát. Szipogott.
– Csak nem sírsz? – kiabáltam rá. – Mi bajod van?
Akkor már potyogtak szeméből a nagy könnycseppek, az ibolya vízben úszott, az arcán legördültek a cseppek, nem törölte le, csak törtetett előre a vastag hóban.
– De hova a csudába siessünk? Az Öregasszony csak délután jön haza… Hé! – utána kiáltottam, mert előreszaladt, be, be a kertajtón, a bejárati ajtón dörömbölt! Ahogy kinyitottam az ajtót, berepült a szobákba, ide-oda futkosott, fölszaladt a kétszer tizenhét lépcsőn, nem kiáltott, csak minden zugba benézett, aztán sírva az ágyra dűlt.
– Tudtam! – kiabált. – Eltűnt! Miattad. Mert annyit totojáztál! Eltűnt! Nem érted? – És sírt.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://hebron.blog.hu/api/trackback/id/tr311381530

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MajorAnna · http://manna.blog.hu 2009.09.15. 17:04:38

Honnan vannak ezek a történetek?

_hebron_ · http://hebron.blog.hu 2009.09.16. 09:10:57

gyurkovics tibor: kudi, a levegőember

fent belinkeltem, de itt van még egyszer:
dia.pool.pim.hu/html/muvek/GYURKOVICS/gyurkovics00237/gyurkovics00237_o/gyurkovics00237_o.html

antikváriumban még lehet kapni itt-ott.
süti beállítások módosítása